J.K.R. - Interjú az írónővel

J.K. Rowling - vagy csak barátainak Jo - pont olyan riadt és vidám, mint az ő képzeletbeli hőse, Harry Potter.

Eleinte csak kényszerből írta a könyvet, aztán mire kiadták művét, szinte megszállottja lett saját alkotásának - oly annyira, hogy meg sem állt a hetedik könyv kiadásáig.

  Mint egy másik interjúban említette: Harry Potter az ő hőse; megmentette, amikor szüksége volt rá, most pedig- bár kissé mostanában elhanyagolta - még jobban kötődik hozzá, mint eddig. Az írónő az interjúnkban Francis Scott-hoz hasonlítja magát. Kapva ezen a témát - ezzel kezdjük az interjúnkat:

  iBimor: Gyakran beszél Scott Fitzergardról. Miért hasonlítja magát hozzá?

  JKR: Igen, beszéltem egy párszor erről az íróról, de csak azért, hogy kiemeljem, mint olyan írót, aki érzékből és tehetségből fakadó műveket ír.

  iBimor: Észrevehető a Harry Potter kötetekben, főleg a hetesben, hogy egyfajta szomorúság és magány van jelen, ami Scott Fitzergaldra emlékeztet.

 JKR: Ez valóban így van. A gyászból fakadó szomorúság az, ami jelen van. Az említett írót két csapás sújtotta:  a tehetsége és az írás utáni fékhetetlen kényszer, valamint a nem túl szerencsés élete. Ennyi elég, hogy valaki az alkoholizmusba essen - talán ez az oka, hogy ennyire foglalkozom ezzel a Scottal.

  iBimor: Értem. Tehát azért írt, hogy a magányban önmagára találjon?

  JKR: Így van. Bár a választott társa is sokat elárult. Az, hogy kikhez vonzódunk, sokat mond el magunkról.

 Kissé eltértünk a témától, így megpróbálok más vizek felé evezni.

  iBimor: A hetedik kötetben megtudjuk, hogy a Dursley-család elhagyja a Privet Drive-ot. Mi lett velük?

  JKR: Szépen állok; írhatok egy nyolcadik könyvet ( nevet). De most komolyan, azt hittem, hogy többet nem kell Dursley-ékről írnom. De ténylég. Azt hittem, hogy az Olvasó tudja, hogy megvédték őket, és már nem rejtőzködnek. Ahányszor csak rákérdeznek erre, mert gyakran teszik ( nevet), csak azt felelem rá: Harry és Dudley jó barátok sosem lehetnek, mégis Dudley tudja, hogy Harry megmentette az életét. Erre csak ezt tudom felelni.

  iBimor: Ezt a témát akkor lezártuk ( huncut fény csillan a szememben). Maradnak - e sebhelyek a Harry és Ön életében?

  JKR: Ha ezzel azt kérdezi, fogok - e még könyvet írni, vannak - e még befejezetlen dolgaim, a válaszom igen... De ami Harryt illeti, a Minisztériumban dolgozik, és azt gondolom jó esély van rá, hogy ez így is marad. Mindazon által más egy középkorú apa, mint egy diák - jó élete lett a végén. És hangsúlyozom: A történetet LEZÁRTAM.

 Most mélyebbre kezdtem hatolni a témában; az írásmódjáról kezdem faggatni:

  iBimor: Még mindig tollal ír?

  JKR: Igen, még mindig.

  iBimor: Akkor talán ez a varázspálca...

  JKR: Igen, talán... Bár néha összemaszatolja a tinta az ujjaimat! ( nevetünk)

  iBimor: Nemrégiben azt mondta, Harry helyében maga is a Feltámadás kövét választaná. Miért?

   JKR: Nem tudom pontosan... Ha bele gondolok, talán mégsem azt választanám, mivel egy embert nem lehet holta után feltámasztani, így van ez Harry világában is. 

   iBimor: Talán az írás egyfajta feltámadás köve, nem? 

   JKR: Persze, de szerintem erre azonnal rájössz, ha írsz. Elvégre miért is ír az író? Nem azért, mert élvezi azt, hogy írhat. Mindenki mást-mást ír, de egyvalami közös bennük, a végkifejlet. Egy történetet azért írunk, hogy legyen valami, ami lefoglal, segít és szórakoztasson minket. Egy jó könyv mindig jól jön a váratlan pillanatokban...