Részlet a könyvből...

( HP1.)

Tizenkettedik fejezet

Edevis tükre

 (részlet)

 Közeledett a karácsony. December közepe táján, egy éjszaka fél méter hó hullott a Roxfortra. A tavon vastagra hízott a jég, és a Weasley ikreket megbüntették, amiért varázsvezérlésű hógolyókat uszítottak Mógus professzorra. Azt a néhány postabaglyot, amelynek sikerült átverekednie magát a hóförgetegen, Hagridnak kellett kórházi állapotban részesítenie, hogy újra feltudjanak szállni.

A diákok már alig várták a téli szünetet. A Griffendél klubhelyiségében és a nagyteremben mindig ropogott a tűz, de a huzatos folyosókon dermesztő hideg volt, és fagyos szél csapkodta az osztálytermek ablakait.

*

 Ez alkalommal viszonylag gyorsan megtalálta a helyes utat. Sebesen lépkedett, és tudta, hogy ezzel veszélyesen nagy zajt csap, de nem találkozott össze senkivel. Édesanyja és édesapja megint sugárzó arccal fogatták; az egyik nagyapja is vidáman bólogatott, amikor meglátta őt.

Harry visszamosolygott rájuk, és letelepedett a tükör elé. Most már senki nem akadályozhatta meg, hogy hajnalig ott maradjon a családja közelében. Senki és semmi.

Hacsak...

  -  Hát megint eljöttél, Harry? 

 A fiú úgy érezte, mintha jeges vizet zúdítottak volna a nyakába. Megpördült a tengelye körül - és döbbenten látta, hogy a fal mellett, az egyik asztalon maga Dumbledore professzor üldögél.

 Mikor bejött, körül sem nézett, egyenesen a tükörhöz rohant - bizonyára azért nem vette észre az igazgatót. 

  - Nem láttam, hogy itt vagy, igazgató úr.

 - Úgy látszik, a láthatatlanság néha rövidlátással párosul - ingatta a fejét Dumbledore. Harry kissé megkönnyebbült, mikor látta, hogy a professzor mosolyog. Dumbledore lekászálódott az asztalról, és lerelepedett Harry mellé a padlóra.

  - Ha jól látom, mint előtted oly sokan, te is felfedezted a nagy élményt, amit Edevis tükre nyújt.

  - Nem tudtam, hogy így hívják, uram.

  - De arra biztosan rájöttél már, hogy miben áll a csodája.

  - Hát... hogy... megmutatja a családomat.

  - Ron barátodnak meg őt magát mutatta meg mint iskolaelsőt.

  - Honnan tudja?

  - Nekem nem kell köpönyeg ahhoz, hogy láthatatlanná váljak - mosolygott jóindulatúan Dumbledore. - Nos, kitudod találni, mit mutat meg nekünk Edevis tükre?

 Harry megrázta a fejét.

  - Hadd segítsek! A világ legboldogabb embere úgy használhatná Edevis tükrét, mint egy közönséges tükröt, vagyis ha belenézne, pontosan olyannak látná magát, amilyen. Dereng már?

 Harry gondolkodott egy percig, majd megkockáztatott egy óvatos találgatást.

  - Azt mutatja, amit akarunk.

  - Igen is, meg nem is - felelte halk-szelíden Dumbledore. - Nem mutat se többet, se mást, mint szívük legmélyének leghőbb vágyát. Te, aki sosem találkoztál a családoddal, ott látod magad a körükben. Ronald Weasley, akinek a bátyjai árnyékában telt az élete, úgy látja magát, mint a mint a legdicsőbbet valamennyi testvér közül. Ez a tükör azonban nem teszi bölcsebbé az embert, nem tárja fel az igazságot. Sokan sorvadtak el előtte, mert megbabonázta őket a látvány,  és megannyi ember őrült bele, hogy nem tudta, valóságos -e, amit a tükörben lát.

  - A tükör holnap új helyre kerül, és arra kérlek ne indulj többet a keresésére! Ha úgy adódik, hogy viszontlátod, most már tudod, mire számíts. Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat, és közben elfelejt élni - ezt jól vésd az eszedbe! És most, ha rám hallgatsz, felveszed azt a pompás köpönyeget, és elszaladsz megnézni, meg van-e még az ágyad.

  Harry felállt...