Hírmondó!

Rajongók figyelem! J.K.Rowling interjúk kerültek fel a blogba. Keressétek!

                                                                                                     iBimor

Részlet a könyvből...

HP7

Tizenhatodik fejezet

Godric's Hollow

Mikor Harry másnap reggel felébredt, csak hosszú másodpercek múltán rémlettek fel benne az esti események. Utána egy darabig gyermeteg reménykedéssel arra gondolt, hogy talán álom volt az egész; hogy Ron ott van, nem ment sehova. Csakhogy elég volt elfordítania a fejét a párnán, és már látta is Ron elárvult fekhelyét. A hiány az ágyon úgy vonzotta a pillantását, akár egy holttest: mikor leugrott a saját matracáról, kényszerítenie kellett magát, hogy ne nézzen oda. Hermione, aki addigra már a konyhában tett-vett, nem kívánt neki jó reggelt, sőt még a fejét is gyorsan elfordította a közeledtére. 

 Elment, gondolta Harry. Elment. Kényszeresen ezt mondogatta magában mosakodás és öltözködés közben, mintha az ismétlés gyengíthette volna a szó sokkoló hatását. Elment, és nem jön vissza. Ez immár tény volt, cáfolhatatlan igazság, hiszen Harry tudta, hogyha továbbállnak a folyópartról, Ronnak a védőbűbájok miatt esélye se lesz többé rájuk találnia. 

*

 A következő napokban egyetlen sző sem esett köztük Ronról. Harry eltökélte, hogy többé nem említi volt barátja nevét, s úgy tűnt, Hermione belátta, hogy nincs erőltetnie a témát. Mindazonáltal Harry néha éjszaka, mikor Hermione azt hitte róla, hogy alszik, hallotta a lány sírását. Ilyenkor ő maga többnyire épp a Tekergők Térképét vizsgálgatta pálcája fényével: várta a napot, amikor a Ron névvel jelzett pötty végre felbukkan a Roxfort folyosóin, bizonyítékul arra, hogy Ron az aranyvérűek védett státuszát kihasználva visszatért a kastélybeli kényelmes életbe. Ron azonban nem tűnt fel, s Harry hamarosan már csak azért vette elő újra meg újra a térképet, hogy megbámulja a Ginny Weasley feliratú pöttyöt a lányok hálójában, s közben elmélázzon azon, vajon állhatatos pillantása képes-e behatolni a lány álmába, képes - e tudatni Ginnyvel, hogy ő, Harry most épp őrá gondol, és csupa jót kíván neki. 

 A nappalokat annak szentelték Hermionéval, hogy próbálták kitalálni, mely helyeket tarthatta alkalmasnak Dumbledore  Griffendél kardjának elrejtésére. Minél többet beszéltek azonban róla, hol lenne érdemes keresniük a fegyvert, annál irreálisabb, légből kapott ötletek születtek a fejükben. Harry hiába erőltette az agyát, nem tudta felidézni, hogy Dumbledore valaha is beszélt volna neki olyan helyről, ahol esetleg elrejtene valamit. Voltak pillanatok, amikor nem is tudta eldönteni, hogy kire haragszik jobban: Ronra vagy Dumblerdore-ra. Azt hittük, tudod hogy mit csinálsz... Azt hittük, Dumbledore megmondta, mit kell tenned... azt hittük van valamilyen terved! 

 Nem tagadhatta többé, Ron teljes joggal mondta, amit mondott. Gyakorlatilag semmiféle támpontot nem kapott Dumbledore-tól. Az egy horcruxot, amit megszerzett, nem tudja elpusztítani, a többihez pedig egy lépéssel sem került közelebb. Bénító csüggedtség környékezte meg a lelkét. Immár őt magát is felháborította, hogy milyen felelőtlen volt, amikor beleegyezett, hogy barátai elkísérjék őt erre a céltalan bolyongásra. Úgy érezte, nem tud semmit, nem voltak ötletei, és feszült, önkínzó éberséggel leste, mikor adja Hermione a legkisebb jelét annak, hogy ő is közli vele: elege van, hazamegy. 

*

 Az időjárás egyre hidegebbre fordult. Harryék nem mertek hosszabban időzni egy-egy vidéken, így ahelyett, hogy Anglia déli részén maradtak volna, ahol talaj menti fagynál rosszabb sosem érte őket, folytatták az egész országra kiterjedő kóborlásukat: aludtak hegyoldalon havas esőben, lápon, ahol fagyos víz árasztotta el a sátrat, sőt egy skóciai tó közepén álló apró szigeten is, ahol reggelre félig betemette őket a hó. 

 Egy este, napokkal azután, hogy egy ház nappali szobájának ablakán bepillantva meglátták az első karácsonyfát, Harry végre elszánta magát rá, hogy újra megemlítse azt az egyetlen helyet, amit a maga részéről még felkeresésre érdemesnek tartott. Aznap este kivételesen kiadós vacsora került az asztalukra: Hermione a láthatatlanná tévő köpeny alá rejtőzve bevásárolt egy szupermarketben ( az áruk ellenértékét lelkiismeretesen elhelyezte egy nyitva talált kasszában ). Harry úgy okoskodott, hogy bolognai spagettivel és körtebefőttel  a hasában a lány bizonyára könnyebben meggyőzhető; emellett, előre látó módon, javasolta, hogy néhány órán át egyikük se viselje a horcruxot, így az most az emeletes ágy végére akasztva lógott. 

  - Hermione...

  - Hm? 

  - Gondolkodtam, és... szeretnék elmenni Godric's Hollow-ba. 

A lány felemelte a fejét, de kósza tekintete arról árulkodott, hogy még mindig a jel titkán töpreng. 

  - Jó - felelte szórakozottan. - Menjünk. 

  - Értetted, amit mondtam? 

  - Persze. El akarsz menni Godric's Hollow-ba. Egyetértek, szerintem is ott a helyünk. Nekem sincs ötletem, hogy hol másutt lehetne. Veszélyes kirándulás lesz, de minél többet gondolkodom rajta, annál valószínűbbnek 

tartom, hogy ott van. 

   - Öhm... mármint micsoda? 

Most Hermionén volt az értetlenkedés sora. 

   - Micsoda? Hát a kard! Dumbledore-ban biztos felmerült, hogy majd elakarsz menni oda, és mivel Godric's Hollow Griffendél Godrik szülőhelye... 

  - Tényleg? Griffendél Godric's Hollowban született? 

  - Harry, kinyitottad te valaha is A mágia történetét? 

  - Hát... - Harry, talán hónapok óta először, elmosolyodott. Időközben egészen berozsdásodtak az arcizmai. - Igen, rémlik, hogy egyszer kinyitottam... amikor megvettem...

  - Mivel a falu Griffendélről kapta a nevét - mutatott rá a lány -, erre akár magadtól is rájöhettél volna. - A kioktató hang végre a régi Hermionét idézte. Harr már-már azt várta, hogy felálljon, és bejelentse, hogy indul a könyvtárba. - Na szóval, A mágia történetében van egy rész a faluról. Várj csak... 

 Hermione keze eltűnt a gyöngyös táskában, s mikor kisvártatva újra felbukkant, benne volt Bathilda Bircsók A mágia története című műve. Némi lapozgatás után meg is találta a keresett részt: 

  - A Nemzetközi Varázstitok-védelmi Alaptörvény 1989 -es aláírásával megkezdődött a varázslók mai napig tartó rejtőzködése. Eleink ettől kezdve, talán magától értetődő módon, igyekeztek csoportokba tömörülni egy-egy közösségen belül. Számos olyan kisebb-nagyobb települést jegyeztek fel, amely egyidejűleg több, egymást kölcsönösen támogató és védelmező varázslócsaládnak adott otthont. A cornwalli Rossilick, a yorkshire-i Tickall  és az Anglia déli részén fekvő Widra St. Capdel ismert helyszínei voltak varázslócsalád-csoportok és toleráns, esetenként konfundált muglik békés együttélésének. Az ilyen, részben varázslók lakta települések talán legnevezetesebbike a nyugati országrészbeli Godric's Hollow: ott született a nagy Griffendél Godric és ott készítette el Bowman Wright varázslókovács az első aranycikeszt. A falu temetője tele van az ősi varázslócsaládok nevét hirdető sírkövekkel, s nyilván ezzel függ össze, hogy a kis templom környéke évszázadok óta kísértet járta hely hírében áll.
  - Rólad meg a szüleidről nem ír - csukta be a könyvet Hermione. - Bircsók profeszor csak a tizenkilencedik százat végéig dolgozza fel az eseményeket. De érted már? Godric's Hollow - Griffendél Godrik - Griffendél kardja... Dumbledore szerintem úgy gondolta, hogy te is végigmész ezen a logikai láncon.
  - Hát igen...
 Harrynek nem akaródzott bevallani, hogy eszébe sem jutott a kard, amikor javasolta, hogy menjenek el Godric's Hollowba. Őt három dolog vonzotta a faluba: a szülei sírja, a ház, ahol megmenekült a halál torkából és Bathilda Bircsók személye.
  - Emlékszel, mit mondott Muriel? - kérdezte végül.
  - Kicsoda?
  - Tudod... - Harry habozott: nem akarta kimondani Ron nevét. - Ginny nagy-nagynénje. Az esküvőn. Az, aki azt mondta rád, hogy csontos a bokád.
  - Ja igen.
 Kínos pillanat volt ez; Harry tudta, hogy Hermione kiérezte Ron nevét az utalásból. Gyorsan folytatta hát:
  - Muriel az mondta, Bathilda Bircsók mind a mai napig Godric's Hollow - ban lakik.
  -  Bathilda Bircsók - ismételte tűnődve Hermione, s közben mutatóujjával végigsimított A mágia történetének borítóján, ott, ahol domború betűkkel Bathilda neve állt. - Végül is...
 A következő pillanatban olyan látványosan elakadt a lélegzete, hogy Harrynek összerándult a gyomra; pálcát rántott, és a sátor bejárata felé nézett, arra számítva, hogy egy behatoló kezét fogja megpillantani - de nem volt ott semmi.
  - Mi van?! - kérdezte félig mérgesen, félig megkönnyebbülten. - Miért csináltad ezt? Már azt hittem, egy halálfaló mászik befelé a sátorba, vagy valami...
  - Lehet, hogy Bathildánál van a kard! Lehet, hogy Dumbledore őt bízta meg az őrzésével!
 Harry elgondolkodott ezen a lehetőségen. Bathilda már biztosan nagyon-nagyon öreg, ráadásul Muriel szerint "agyalágyult". Mennyire valószínű, hogy Dumbledore épp nála rejtette el a kardot? Ha úgy tett, akkor elég sokat bízott a véletlenre, gondolta Harry: nemhogy a kard kicserélését nem említette neki, de azt sem, hogy baráti szálak fűzik Bathildához.  Harry mindazonáltal úgy ítélte meg, hogy most, mikor Hermione ilyen meglepő lelkesedéssel leghőbb kívánságának teljesülését, hiba lenne kétségetek hangoztatnia a lány elméletét illetően.
  - Igen, tényleg, lehet! Szóval akkor elmegyünk Godric's Hollowba?
  - Igen, de ezt a kirándulást gondosan elő kell készítenünk. - Hermione kihúzta magát a széken; Harry örömmel látta, hogy a lányt legalább annyira felvillanyozta az újabb akció kilátása, mint őt magát. - Először is, gyakorolnunk kell a társas dehopponálást a láthatatlanná tévő köpeny alatt, és talán alkalmaznunk kéne kiábrándító bűbájt is, hacsak nem választjuk a klasszikus Százfűlé-főzetes megoldást...

Haza fog menni, vissza fog térni arra a helyre, ahol még volt családja. Ha nincs Voldemort, Godric's Hollow-ban nőt volna fel, ott töltött volna minden vakációt. Barátokat hívhatott volna el a házukba... talán kistestvérei is lehettek volna... a tizenhetedik születésnapjára az anyja sütötte volna a születésnapi tortát. Még sosem érezte olyan valóságosnak az elveszett életét, mint most, mikor végre készült visszatérni a helyre, ahol azt elrabolták tőle. Aznap este, miután Hermione lefeküdt, kilopta a gyöngyös táskából a hátizsákját, és elővette belőle a Hagridtól kapott fotóalbumot. Hosszú hónapok után megint hosszasan nézegette szüleit, akik mosolyogva integettek neki a fényképről - arról a pár papírdarabról, ami megmaradt neki belőlük.
Legszívesebben már másnap elindult volna Godroc's Hollow-ba, de ez a szándéka nem találkozott Hermionééval. A lány, mivel meggyőződése volt, hogy Voldemort számít Harry felbukkanására szülei halálának helyszínén, határozottan kijelentette, hogy addig nem kelnek útra, amíg  nem biztosították maguknak a lehető legtökéletesebb álcázást. A nap, amikor Hermione végre kielégítőnek ítélte felkészültségüket - azaz birtokukban volt pár hajszál, amit karácsonyi bevásárlásukat végző ártatlan mugliktól zsákmányoltak, valamint  már álmukból felverve is tudtak láthatatlanná tévő köpeny alatt hopponálni és dehopponálni -, egy héttel később érkezett el.
 A sötétség leple alatt szándékoztak a faluba hopponálni, ezért csak késő délután itták meg a Százfűlé-főzetet.  Attól Harry egy középkorú, kopaszodó férfinak, Hermione pedig az illető mugli alacsony és jellegtelen külsejű feleségének a másává vedlett. A gyöngyhímzett táska, amibe minden holmijukat bepakolták ( a horcrux kivételével, mert azt Harry a nyakában viselte ), Hermione állig begombolt kabátjának egyik belső zsebébe került. Ezután Harry kettejükre borította a láthatatlanná tévő köpenyt, és késlekedés nélkül belevetették magukat a fullasztó sötétségbe.

**

Levetették a köpenyt, Harry a kabátja alá dugta, s ettől kezdve minden figyelmüket a falunak szentelhették. A jeges levegő az arcukba csípett, ahogy sorban elhaladtak a házak mellett - talán amellett is, amelyikben Lily és James Potter élt egykor, vagy amellett, amelyben Bathilda lakott. Harry megbámulta a bejárati ajtókat, a hóborította tetőket, a tornácokat; titkon remélve, hogy felismeri valamelyiket, jóllehet tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen alig múlt egyéves, mikor végleg elvitték innen. Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán meglátná a házukat - nem tudta, mi történik abban az esetben, ha a Fidelius - bűbáj alanyai meghalnak. Végül a szűk utca, amin haladtak, elkanyarodott balra, és feltűnt a szemül előtt egy kis tér, a falu főtere. 

 A tér közepén egy szélfútta karácsonyfa társaságában, színes lámpafüzérek között háborús emlékműnek tűnő oszlop meredt az ég felé. Körös-körül boltok kirakatai világítottak, de volt ott postahivatal, kocsma és egy kis templom is, melynek ólomüveges ablakai színes drágakövekkel kirakott ékszerekként ragyogtak. 

 A nagyobb forgalomnak köszönhetően itt keményre és csúszósra volt taposva a hó. Harryék útját most már számos járókelő keresztezte, sétáló alakjukat egy-egy pillanatra aranyba vonta az utcalámpák fénye. A kocsma ajtaja kinyílt, majd becsukódott: egy másodpercig nevetés és popzene áradt ki rajta. Aztán a kis templomban felcsendült egy karácsnyi ének. 

  - Figyelj, Harry, szerintem szenteste van - mondta Hermione. 

  - Gondolod? 

Harry már rég nem tartotta számon a dátumot; hetek óta nem volt a kezükben újság. 

  - Igen, biztos vagyok benne. - Hermione tekintete a templomon időzött. - Akkor ők is... ők is odabent vannak, nem? A szüleid. Nézd, ott a temető a templom mögött. 

A templom mögött sötét sírkövek sorai emelkedtek ki a sápadtkék hómezőből, melyet elszórtan tűzpiros, arany és zöld foltokkal pettyezett az ólomüveges ablaktáblákon kivetülő fény. Harry a kabátzsebében rejtőző pálcát szorongatva odalépett a legközelebbi sírhoz. 

  - Nézd, ez egy Abbott! Lehet, hogy rokona Hannah-nak. 

  - Halkabban...kérlek - könyörgött Hermione. 

Lábaik nyomán sötét lyukak maradtak a hóban, ahogy elindultak a sírok között. Lassan gázoltak egyre beljebb, meg-megálltak, régi sírkövek fölé hajoltak, hogy kibetűzzék felirataikat, s időről időre hunyorogva fürkészték a környező sötétséget, hogy megbizonyosodjanak róla, egyedül vannak. 

  - Harry, gyere! 

 Hermione két sorral odébb járt; Harry kalapáló szívvel gázolt vissza hozzá a hóban. 

  - Megvan a...? 

  - Nem, de nézd! 

 A lány egy zuzmófoltos gránitsírkőre mutatott. Harry lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. Kedra Dumbledore, ez állt a sötét kövön, alatta a születés és elhalálozás dátuma, az alatt pedig:  és lánya, Ariana. 

Még lejjebb egy idézetet véstek a sírkőbe: 

   Ahol a kincsed, ott a szíved is.

 Rita Vitrol és Muriel tehát bizonyos dolgokat jól tudtak. A Dumbledore család valóban itt élt, és több tagja itt is halt meg. 

 A sírt látni rosszabb volt, mint csupán hallani róla. Harrynek megint a fejébe tolakodott a gondolat, hogy Dumbledore -nak és neki is az életének egy része van ebben a temetőben elhantolva, s hogy Dumbledore ezt titkolta, pedig beszélnie kellett volna róla. Felkereshették volna a temetőt - Harry belegondolt, milyen jó lett volna, ha megtudja, hogy ilyen fontos dolog köti össze kettejüket. Csakhogy a jelek szerint Dumbledore nem tulajdonított semmiféle jelentőséget annak, hogy családjaik egy temetőben nyugszanak; talán puszta véletlennek tartotta ezt, mellékes körülménynek, ami a Harrynek szánt feladat szempontjából lényegtelen. 

 Hermione őt nézte, s Harry örült, hogy a sötétség elrejti az arcát. Újra elolvasta a kőbevésett mondatot: Ahol a kincsed, ott a szíved is. Ötlete sem volt, mire utalhatnak ezek a szavak. Az idézetet bizonyára Dumbledore választotta, hisz anyja halálával ő lett a családfő. 

  - Biztos, hogy sosem említette...? - kérdezte óvatosan Hermione. 

  - Nem - vágta rá Harry. - Menjünk tovább. 

 Otthagyta a sírt, és azt kívánta, bár ne is látta volna. Elege volt ebből a nehezteléssel vegyülő, zaklatott izgalomból. 

  - Itt van! - kiáltott fel néhány pillanattal később Hermione. - Jaj, nem, bocsánat. Azt hittem, Potter van ráírva. 

 A lány homlok ráncolva hajolt egy szétfagyott, mohos sírkő felé. 

  - Gyere csak ide egy percre! 

 Harry unta már a kitérőket, kelletlenül indult vissza a hóban. 

  - Mi van? 

  - Nézd! 

 A sírkő nagyon régi volt, felirata már jószerével olvashatatlan. Hermione a név alatti ábrára mutatott. 

  - Itt az a jel, ami könyvben volt! 

 Harry alaposan megszemlélte a kopott vésetet, és megállapította, hogy az valóban egy háromszögnek tűnik. 

  - Igen... lehet...

 Hermione fényt gyújtott pálcája hegyén, és megvilágította vele a nevet a sírkövön. 

  - Ig...Ignotus, ha jól látom...

  - Én tovább keresem a szüleimet, nem baj? - mondta nem minden ingerültség nélkül Harry, és otthagyta a régi sírkő mellett guggoló Hermionét. 

 Időről időre látott egy - egy vezetéknevet, amit, az Abbotthoz hasonlóan ismert a Roxfortból. Egyes varázslócsaládoknak több nemzedéke is itt volt eltemetve, de a régi dátumok arról árulkodtak, hogy ezek a családok vagy már kihaltak, vagy azóta elköltöztek Godric's Hollow-ból.  Harry egyre mélyebbre hatolt a kőtáblák erdejében, és minden egyes újabb sírhoz a reménykedés és szorongás vegyes érzésével lépett oda. 

 Aztán egyszerre mintha hirtelen sűrűbbé vált volna a sötétség és még mélyebbé a csend. Harry nyugtalanul körülnézett. Dementorok? Aztán rádöbbent, hogy csak a templom lámpái aludtak ki; időközben véget ért a karácsonyi éneklés, s lassan a térre visszatérő emberek zsibongása is a távolba veszett. 

 Aztán harmadszor is felcsendült Hermione hangja, élesen, tisztán, néhány méteres közelségből.

  - Gyere ide... itt vannak.

 Harry rögtön tudta, hogy most tényleg elérkezett a pillanat. Ahogy elindult Hermione felé, ugyanazt az iszonyú 

nyomást érezte a mellkasán, amit Dumbledore halálakor: a gyász fájdalma összepréselte a szívét, a tüdejét. 

 A sírkő csupán két sorral volt Kendráé és Arináé mögött. Fehér márványból készült, akárcsak a Dumbledore-oke, s mivel szinte világított a sötétben, felirata könnyen olvasható volt. Harrynek nem kellett letérdelni, de még csak túl közel se mennie hozzá, hogy lássa, mi áll rajta. 

   

 James Potter, szül. 1960 március 27., megh. 1981. október 31.

 Lily Potter, szül. 1960 január 30., megh. 1981 október 31.

     Utolsó  ellenségként a halál semmisül meg.

Harry lassan, szinte betűről betűre olvasta el a feliratot, mintha ez volna az egyetlen alkalma rá, hogy felfogja az értelmét. Az utolsó sort fennhangon olvasta fel.

  - Utolsó ellenségként a halál semmisül meg. -  Borzalmas gondolat ötlött fel benne, szinte páni rémület fogta el tőle. - Ez a halálfalók eszméje, nem? Hogy kerül ez ide? 

  - Harry, ez nem az a legyőzés, amit a halálfalók akarnak - magyarázta szelíden Hermione. - Ez azt jelenti, hogy... hisz tudod... hogy túlélni a halált. Élni a halál után....

Részlet a könyvből...

HP6

Tizenötödik fejezet

A Megszeghetetlen Eskü

Hermione napjai annyira be voltak táblázva, hogy Harry csak esténként tudott nyugodtan beszélni vele. Olyankor Ron amúgy is annyira el volt foglalva Lavarderrel, hogy nem törődött vele, mit csinál Harry. Hermione nem volt hajlandó a klubhelyiségben tartózkodni, mikor Ron is ott volt, így hát Harry elkísérte őt a könyvtárba, ahol azonban csak suttogva társaloghattak. 

  - Szíve joga, hogy azzal csókolózzon, akivel akar - mondta Hermione, miközben Madam Cvikker, a könyvtárosnő a távolabbi polcok között sétált. - Engem a legkevésbé sem érdekel. 

 Azzal felemelte a pennáját, és olyan erőteljesen tett pontot egy i-re, hogy kilyukadt tőle a pergamen. Harry nem felelt. Lassan kezdett attól tartani, hogy elmegy a hangja a sok hallgatástól. Még mélyebben hajolt a Bájitaltan haladóknak föle, és folytatta az örökelixírek tulajdonságainak kijegyzetelését, időről időre megállva, hogy kibetűzze a Herceg hasznos adalékait Libatius Tinctor szövegéhez. 

  - Egyébként pedig - folytatta néhány másodperc szünet után Hermione - jobb lesz, ha vigyázol.

  - Utoljára mondom - szólt a háromnegyed órás némaságtól kissé rekedten Harry -, nem adom vissza ezt a könyvet. Már eddig is többet tanultam a Hercegtől, mint Pitontól és Lumpslucktól...

   - Nem a nyavalyás Hercegről beszélek - vágott a szavába Hermione, s olyan dühös pillantást vetett a könyvre, mintha az sértegette volna őt. - Bementem a lányvécébe, mielőtt idejöttem. Ott találtam vagy tíz lányt, köztük azt a Romilda Vane-t. arról beszélgette, hogyan tudnának szerelmi bájitalt beadni neked.           Mindegyik azt szeretné, ha őt vinnéd el Lumpsluck fogadására, és úgy tűnik bevásároltak Fred és George bájitalaiból. Márpedig azok sajnos működnek...

   - Akkor miért nem kobozod el tőlük a cuccot? - méltatlankodott Harry. Elképesztőnek tartottak, hogy        Hermionét épp ezen a kritikus ponton hagyja cserben a szabálykövetési mániája. 

   - A vécébe nem vitték magukkal a bájitalt - legyintett bosszúsan Hermione. - Ott csak ötletbörzét tartottak. Félek, hogy még a te híres Félvér Herceged sem tud olyan szert - itt ismét megvető pillantást vetett a könyvre -, ami tucatnyi különböző szerelmi bájital ellen hatásos. Úgyhogy azt ajánlom, gyorsan hívj meg valakit, hogy a többi lemondjon rólad. Holnap este lesz a pari - ezek most már mindenre képesek.

*

  Jó érzés volt, hogy már nem kell suttogniuk; a néptele, lámpafényes folyosókat róva lelkesen elvitatkoztak rajta, hogy Frics és Madam Cvikker ápolnak - e titkos szerelmi viszonyt vagy sem.

  - Csörgősipka - Mondta Harry a Kövér Dámának. Ez volt az új, ünnepi jelszó.

  - A fejedre - felelte huncut mosollyal a festett hölgy, és kitárta a bejáratot. 

 Amint Harry bemászott a lyukon, odalépett hozzá Romilda Vane.

  - Szia! Kérsz violalikőrt? 

 Hermione " na, mit mondtam" -  pillantást küldött hátra a válla fölött

  - Kösz nem - felelte gyorsan Harry. - Nem nagyon szeretem. 

  - Jó, de ezt fogadd el. - Romilda egy dobozt nyomott Harry kezébe. - Lángnyelv - whiskyvel töltött csokikondér. A nagymamám küldte, de nekem nem ízlik. 

  - Aha...öhm, köszönöm - hebegte tanácstalanul Harry - Bocs, de oda kell menne a... 

 A mondat végét elkente, s közben már iszkolt is Hermione után. 

  - Megmondtam - kommentálta az incidenst Hermione. - Ha végre elhívnál valakit, békén hagynának, és...

 Hírtelen megdermedtek a vonásai: ekkor vette észre Ront és Lavandert, akik azt egyik karosszékben nyalták-falták egymást. 

   - Jó éjszakát, Harry! - köszönt el Hermione, s bár még csak este hét óra volt, nyomban el is indult a lányok hálótermei felé.

*

   - Ki van akadva egy kicsit - jegyezte meg Luna. - Először azt hittem, Hisztis Myrtle van a vécében, de aztán láttam, hogy Hermione az. Ron Weasley-ről mondott valamit...

  - Igen, megint hajba kaptak - bólintott Harry. 

  - Ron nagyon vicces tud lenni - folytatta Luna, mikor elindultak Harryvel a folyosón. - De néha undok egy kicsit. Tapasztaltam tavaly. 

  - Hát igen...- hagyta rá Harry. Ismét megállapította magában, hogy senkit sem ismer, aki ilyen meghökkentő nyilvánossággal mondana ki kellemetlen igazságokat, mint Luna. - Na és hogy telt a féléved? 

  - Egész jól - felelte a lány. - Habár kicsit magányos voltam a DS nélkül. De Ginny mindig kedves hozzám.   A múltkor is, átváltoztatástan órán rászólt két fiúra, akik Lüke Lunának csúfoltak...

  - Nincs kedved eljönni Lumpsluck partijára? 

  Harry úgy hallotta a saját hangját, mintha valaki más beszélt volna belőle. 

  Luna csodálkozva tekintett rá dülledt szemével. 

   - Lumpsluck partijára? Veled? 

   - Aha. Vendéggel kel mennünk, és gondoltam, talán van kedved... mármint...- Harry mindenképp egyértelművé akarta tenni a meghívás természetét. - Mármint úgy gondoltam, hogy mint barátok mennénk együtt. De ha nem akarsz...

  Most már nem bánta volna, ha Luna nemet mond. 

  - Dehogynem. Nagyon örülnék, ha elmennénk mint barátok! - felelte Luna olyan boldog mosollyal, amilyet  Harry még sosem látott az arcán. - Még soha senki nem hívott el engem partira mint barátot! azért festetted be a szemöldöködet? A partira? Fessem be én is az enyémet? 

  - Ne - válaszolta határozottan Harry - A szemöldököm nem direkt ilyen, majd megkérem Hermionét, hogy színezze vissza. Jó, akkor nyolckor találkozunk a bejárati csarnokban. 

  - Áhááá! - visított egy hang a fejük felett, alaposan rájuk ijesztve. Észre sem vették, hogy elsétáltak  Hóborc alatt, aki fejjel lefelé lógott egy csilláron, és kajánul vigyorgott rájuk. 

  - Lükét viszi a partira Potti! Lüke Lunát szereti! Potti Lükét szeretiiii! 

 Azzal kacagva elsuhant, és tovább visította mondókáját. 

  - Ennyit az ember magánügyeiről - dünnyögte Harry. 

*

 A bejárati csarnokban  este nyolc órakor meglepően sok lány ácsorgott, és valami okból mint duzzadó pillantásokat váltottak az érkező Harryre. Luna flitteres, ezüst színű talárt viselt - ez ugyan elszórt vihogást váltott ki a kibicek körében, de Harry egyáltalán nem találta csúnyának a ruhát, annak pedig külön örült, hogy Luna lemondott répa-fülbevalójáról, vajsörösdugó-nyakláncáról és fantomfigyelő szemüvegéről.

  - Szia - köszönt a lánynak. - Mehetünk is, nem? 

  - Persze. Hol van a pari? 

  - Lumpsluck szobájában.

 Már közeledtek Lumpsluck dolgozószobájához: lépéstőr lépésre tisztábban hallották a felcsendülő nevetéseket, a zeneszót és a beszélgetés egyeletlen moraját. Lumpsluck szobája - vagy mert úgy építették, vagy mert lakója valamilyen mágikus trükköt alkalmazott - sokkal tágasabb volt, mint az összes többi dolgozószoba. A falakat és a mennyezetet smaragdzöld, bíbor és arany színű függönyök borították, amitől azt ott-tartózkodót hatalmas sátorban érezhették magukat. A zsúfoltságig telt helyiség vörös fényben fürdött a plafon közepén lógó díszes lámpa jóvoltából, melynek búrájában, mint megannyi fényes parázsszem, cöpnyi tündérek röpködtek. A távoli sarokból énekszó szárnyalt fel, mandolinzenével kísérve. Őszülő talárosok egy csoportja fölött pipafüstfelhő gomolygott, s lent, a lábak erdejében sipító - cincogó házimanók navigáltak, fejükön egy-egy megrakott ezüsttállal, holmi vándorló asztalkák gyanánt. 

  - Harry, kedves fiam - zendült fel nyomban Lumpsluck hangja, mikor Harry és Luna befurakodtak az ajtón. - Gyere, csak gyere, rengeteg embert akarok bemutatni neked! 

 Lumpsluck, aki szmokingot s hozzá bojtos bársonysüveget viselt, olyan olyan szorosan fogta meg Harry karját, mintha dehopponálni készülne vele. Célirányosan a helyiség közepe felé vonszolta a fiút, aki viszont Lunát vonszolta maga után a kezénél fogva. 

  - Harry, bemutatom régi tanítványomat, Eldred Worple-t, a Vértestestvérek - Életem a vámpírok között íróját - és a barátját, Sanguinit. 

 Worple, egy alacsony, szemüveges emberke, megragadta és lelkesen megrázta Harry kezét; a vámpír Sanguini, aki hórihorgas volt, csontsovány, és sötét árnyék ült a szeme alatt, csupán biccentett. Lerítt róla, hogy halálosan unatkozik. Nem messze tőle izgatott lánycsapat sustorgott, kíváncsi pillantásokat vetve felé. 

  - Harry Potter! El vagyok ragadtatva! - lelkendezett Worple, s rövidlátó szemével alaposan megvizsgálta  Harry arcát. - Épp a minap kérdezte Lumpsluck professzortól: Hol marad Harry Potter régen várt életrajza? 

  - Öhm - hümmögött Harry -, valóban?

  - Tényleg olyan szerény, mint Horatius mondta! - nevetett Worple. - No de komolyra fordítva a szót... - itt valóban szenvtelenül tárgyilagos hangnemre váltott. - A legnagyobb örömmel vállalnám, hogy megírom az életrajzodat - a tömegek szó szerint epekednek, hogy többet tudjanak rólad! Ha adnál nekem egy interjúsorozatot, teszem azt, négy-öt órás ülésekben, akkor néhány röpke hónap alatt készen is lennénk a könyvvel. Biztosíthatlak, hogy részedről minimális erőfeszítést fog igényelni a munka - kérdezd csak meg Sanguinit, hogy... Sanguini, itt maradsz! - csattant fel hírtelen Worple, mivel a vámpír mohó képpel araszolni kezdett a lányok felé. - Nesze, egyél pástétomot! 

 Azzal felkapott egy szendvicset az egyik arra járó házimanó tálcájáról, Sanguini kezébe nyomta, majd ismét Harryhez fordult: 

  - Kedves fiam, el nem tudod képzelni, mennyi aranyat kereshetnél... 

  - Köszönöm, de nem érdekel - jelentette ki határozottan Harry - És most bocsásson meg, de beszélnem kell egy barátommal.

 Azzal ismét kézen fogta Lunát, és bevette magát vele a tömegbe. Néhány másodperce valóban egy barna hajkoronát látott eltűnni két alak között, akik a Walpurgis Lányai együttes tagjainak tűntek. 

  - Hermione! Hermione! 

  - Harry! Hála istennek, hogy megvagy! Szia, Luna! 

  - Veled meg mi történt? - kérdezte Harry, mivel Hermione olyan kócos és zilált volt, mintha egy ördög-hurok erdőn verekedte volna át magát. 

  - Épp most szöktem meg... szóval, idáig Cormackel voltam - felelte a lány. - A fagyöngy alatt - tette hozzá magyarázatképpen, mivel Harry továbbra is kérdőn nézett rá. 

  - Te akartad, megérdemled - foglalta össze a véleményét Harry. 

  - Vele tudtam a legjobban bosszantani Ront - érvelt hideg logikával Hermione. - Eleinte Zacharias Smith-t fontolgattam, de mindent számba véve úgy gondoltam...

  - Fontolgattad Zacharias Smith-t? - visszhangozta borzadva Harry. 

  - Igen, és most már kezdem bánni, hogy nem mellette döntöttem. Gróp fonom úriember ehhez a  McLaggenhez képest. Gyertek, menjünk át oda, úgyis látjuk, ha jön, olyan magas. 

 Hármasban megindultak a helyiség túlsó oldala felé - út közben szereztek egy-egy kupa mézsört -, s túl  későn vették észre, hogy a kiszemelt helyen Trelawney professzor álldogált egymagában. 

*

 Hermione olyan hirtelen tűnt el, mintha dehopponált volna: egyik pillanatban még ott állt Harry mellett, a következőben pedig már el is nyelte a tömeg. 

  - Nem láttad Hermionét? - kérdezte McLaggen egy fél másodperccel később, miután felbukkant két hahotázó boszorkány között. 

  - Sajnálom, nem - felelte Harry, s gyorsan elfordult, hogy inkább Lunához csatlakozzon, feledve, kivel beszélget a lány. 

 Trelawney sajnos már felismerte őt, s remegő, mély hangon megszólította: 

  - Harry Potter! 

  - Jó estét - köszönt tartózkodóan Harry. 

  - Draga fiam! - suttogta teli torokból a jósnő. - A sok pletyka! A sok kósza történet! A Kiválasztott!  Persze én már réges-rég tudom... Mindig is rossz ómenek kísértek téged,Harry... De mondd, miért hagytad abba a jóslástan tanulmányozását? Ha valakinek, hát neked mindennél fontosabbak a jövő jelei! 

  - Ugyan, Sybill, mind a magunk tantárgyát tartjuk a legfontosabbnak! - harsant egy öblös hang, és  Trelawney oldalán felbukkant Lumpsluck. Az öreg varázslónak vöröslött az arca, és bársonysüvege kissé csálén állt már. Egyik kezében egy pohár mézsört tartott, a másikban egy hatalmas húsos táskát. - De ami igaz, az igaz, nem sok ilyen sziporkázó tehetségű tanítványom volt. - Lumpsluck kedvtelve legeltette Harryn kivörösödött szemét. - Akárcsak az anyjának, neki is a vérében van a bájitalfőzés! Esküszöm, Sybill, egy kezemen megtudom számolni, hány ilyen kimagasló képességű diákkal találkoztam... Á, végszóra jöttél, Perselus! 

   - Látnod kellett volna az élő halál eszenciáját, amit az év elején főzött nekem - egy diákom se készített még olyat első próbálkozásra, talán még te se, Perselus... 

  - Nocsak... - susogta Piton, még mindig Harry arcába fúrva tekintetét. Harry kényelmetlenül érezte magát. Cseppet se hiányzott neki, hogy Piton nyomozni kezdjen új keletű bájitaltani zsenialitásának forrása után. 

  - Milyen tantárgyaid is vannak még, Harry?  - kérdezte Lumpsluck. 

  - Sötét varázslatok kivédése, bűbájtan, átváltoztatástan, gyógynövénytan...

  - Egyszóval az aurorszakmához szükséges tárgyak - jegyezte meg Piton, gúnyos mosoly árnyékával az arcán. 

  - Igen, auror szeretnék lenni - vágta rá dacosan Harry. 

  - És nem is akármilyen auror leszel! - harsogta Lumpsluck. 

  - Szerintem nem kellene aurornak menned - szólt közbe váratlanul Luna. Minden szem a lányra szegeződött. - Az aurorok benne vannak a Rotfang-összeesküvésben. Azt hittem, ezt mindenki tudja.  Belülről bomlasztják a Mágiaügyi Minisztériumot fekete mágiával és a fogínysorvadás terjesztésével. 

Harry úgy belenevetett a poharába, hogy még az orra is megtelt mézsörrel. Csak ezért az egy poénért megérte elhívni Lunát. Mikor pedig köhögve, prüszkölve és csöpögő arccal, de még mindig vigyorogva kiemelkedett a poharából, olyasmit látott, ami további tápot ígért jókedvének: Argus Frics a fülénél fogva vonszolta feléjük Draco Malfolyt. 

  - Lumpsluck professzor! - sípolta a gondnok, dülledt szemében a csínytevő - vadászat gyújtotta eszelős fénnyel -, ez a tanuló egy fenti folyosón ólálkodott. Azt állítja, hogy meghívást kapott az ön fogadására, de késve indult el. Valóban meghívta őt, professzor úr? 

 Malfoly dühösen kiszabadította magát Frics markából. 

  - Jó, elismerem, nem vagyok meghívva! - csattant fel. - Be akartam szökni! Most elégedett? 

  - Nem vagyok elégedett - felelte Frics, de szavaira rácáfolt az arcára kiülő végtelen káröröm. - Erre most csúnyán ráfizetsz! Nem meg mondta az igazgató úr, hogy külön engedély nélkül nincs éjjel mászkálás, mi? 

  - Hagyja csak, Argus, hagyja - legyintett nagylelkűen Lumpsluck. - Karácsony van, és nem bűn, ha valaki el akar jönni egy partira. Ez egyszer eltekintünk a büntetéstől. Maradhatsz, Draco.

 Hogy Ftics erre csalódott és felháborodott képet fog vágni, az megjósolható volt. De az már gondolkodóba ejtette Harryt, hogy Malfoly vajon miért tűnik majdnem ugyanolyan csalódottnak. És miért néz Piton olyan mérges és - lehetséges volna - kissé riadtan Malfolyra? 

 De mire Harry egyáltalán felfogta volna, mit lát, addigra Frics már bosszankodva elcsoszogott, Malfoly mosolyba rendezte vonásait, és köszönetet mondott Lumpslicknak, Piton arca pedig ismét kifürkészhetetlenné vált. 

  - Ugyan, semmiség, semmiség... - söpörte félre Malfoly hálálkodását Lumpsluck. - Végül is ismertem a nagyapádat...

  - Mindig a legnagyobb elismeréssel beszélt önről, uram - sietett hízelegni Malfoly. - Azt mondta, ön a legkiválóbb bájitalfőző, akit ismer...

 Harry rábámult Malfolyra. Nem a nyalizást tartotta figyelemre méltónak - Malfoly öt éve ugyanezt művelte Pitonnal -, hanem hogy Malfoly valóban kissé betegnek tűnt. Hosszú idő óta először látta közvetlen közelről a mardekáros fiút, s most megfigyelte, hogy szeme alatt sötét karikák húzódnak, s a bőre egyértelműen szürkés árnyalatú.

  - Beszédem van veled, Draco - szólalt meg hírtelen Piton.

*

 A folyosó üres volt, így Harry a dolgozószobából kilépve nyomban elővehette és magára teríthette a láthatatlanná tévő köpenyt. Pitont és Malfolyt megtalálnia viszont már nem volt ilyen könnyű. Futva indult el a folyosón, hisz lépteinek zaját elnyomta a Lumpsluck szobájából kiáradó zeneszó és zsibongás. Piton levitte volna Malfolyt a saját alagsori irodájába? Vagy visszakísérte őt a mardekárosok klubhelyiségébe? Harry mindenesetre rátapasztotta a fülét minden egyes ajtóra, ami mellett elhaladt, mígnem a folyosó végén, az utolsó teremből hangokat vélt hallani. Fellobbanó izgalommal kuporodott le a kulcslyuk elé. 

  - ...nem hibázhatsz, Draco, mert ha kicsapnak...

  - Nem érti, hogy nem volt hozzá semmi közöm? 

  - Remélem igazat mondasz, mert ez rettenetesen ügyetlen és ostoba dolog volt. Máris felmerült a gyanú, hogy benne volt a kezed. 

  - Ki gyanúsít engem? - dühöngött Malfoly. - Utoljára mondom, nem én voltam! Annak a Bellnek bizos van valami ellensége, akiről nem tudnak... Ne nézzen így rám! Tudom, hogy mire készül, nem vagyok teljesen hülye, de nem fog összejönni!

 Egy pillanatig csend volt, aztán Piton halkan így szolt: 

  - Á... látom, Bellatrix nénéd megtanított az okklumenciára. Milyen gondolatokat próbálsz eltitkolni mestered elől, Draco? 

  - Előle semmit nem akarok eltitkolni! De maga nem ártsa bele magát! 

 Harry még erősebben rányomta a fülét a kulcslyukra. Mi történhetett, hogy Malfoly így beszél Pitonnal?  Azzal a Pitonnal, akit mindig is mélyen tisztelt, sőt szeretett? 

  - Szóval azért kerülsz engem év eleje óta? Féltél, hogy beleavatkozom a dolgodba? Ha bárki más venné a bátorságot, hogy sorozatos felszólítások után se jelenjen meg a szobámban... 

  - Küldjön büntetőmunkára! - acsargott Malfoly. - Jelentsen fel Dumbledore-nál! 

 Egy pillanatig megint csend volt. 

  - Nagyon jól tudod, hogy egyiket sem akarom tenni - felelte végül Piton. 

  - Akkor ne hívogasson a szobájába! 

  - Figyelj rám! - Piton annyira lehalkította magát, hogy Harrynek szinte bele kellett préselnie a fülét a kulcslyukba, hogy értse a szavait. - Segíteni próbálok neked. Megesküdtem anyádnak, hogy védelmezni foglak. Letettem a Megszeghetetlen Esküt, Draco...