Részlet a könyvből...

HP5.

Harmincadik fejezet

Gróp

Az idény utolsó mérkőzését, a Griffendél-Hollóhát találkozót május utolsó hétvégéjére tűzték ki. A Mardekár ugyan szoros küzdelemben alulmaradt a Hugrabuggal szemben, a griffendélesek mégsem mertek a végső győzelemben reménykedni, s e borúlátás legfőbb oka - bár ezt Ronnak senki nem mondta - őrzőjük addigi gyászos teljesítménye volt. Maga Ron ellenben sajátos bizakodással várta az utolsó mérkőzést.

   - Az eddiginél csak jobb lehetek - jelentette ki a mérkőzés napjának reggelén a nagyteremben. - Elértem a mélypontot, már nincs veszteni valóm. 

   - Ron talán ügyesebb lesz most, hogy az ikrek nincsenek itt - jegyezte meg Hermione, mikor Harryvel már a stadion felé sétáltak. - Szerintem azért volt eddig olyan béna, mert izgult, hogy mit fognak szólni a bátyjai. 

  Luna Lovegood bukkant fel előttük, fején egy elő sasnak tűnő valamivel. Egy csapatnyi mardekáros röhögcsélve mutatott rá, de ő szokás szerint fel se vette. 

   - Te jó ég, most jut eszembe! - kiáltott fel Hermione. - Cho is játszani fog, nem? 

 Harry, aki ezzel rég tisztában volt, csak mordult egyet. 

 A lelátó felső harmadában találtak helyet maguknak. Kellemes, derűs idő volt - Ron nem is kívánhatott jobbat -, s Harry minden rossz tapasztalata ellenére remélni kezdte, hogy barátja ezúttal nem fog okot adni a mardekárosoknak a Weasley-induló elzengésére.

 A kommentár szerepét ezúttal is Lee Jordan töltötte be.

*

 - És felröppennek! - zendült Lee hangja. - Davies azonnal megszerzi a Kvaffot. Megindulhat tehát a Hollóhát csapatkapitánya... Megkerüli Johnsot, kicselezi Bellt, Spinnet mellett is elrepül... Ez már gólhelyzet! Dobni készül, és... és...- Lee elkáromkodta magát - És bedobta...

 Harry és Harmione együtt nyögtek fel a többi griffendélessel. Amint az várható volt, a szemközti lelátón dalra fakadt a mardekár-kórus: 

 Weasleyt nézni szinte fáj!

Lyukas kéz és málé száj! 

   - Harry... Hermione - morogta egy rekedt hang Harry fülébe. 

Harry hátrafordult. A széke mögül Hagrid szakállas arca nézett le rá. A vadőr elég nehezen tudta bepaszírozni  magát a sor közepére - erre utalt legalábbis a Harryék mögött ülő első- és másodévesek zilált külseje. Hagrid leguggolt, mintha elakarna bújni, de még így is egy méterrel kilógott a nézők közül. 

   - Velem tudtok jönni? - súgta Harryéknek. - Most kéne, mikor mindenki a meccset.

   - Öhm... nem érne rá egy kicsit később? - kérdezte Harry - Tudod, mi is néznénk a meccset.

   - Nem - rázta a fejét a vadőr. - Most kéne mennünk, amikor senki nem figyel. Kérem szépen...

 Hagrid orrából csöpögött a vér, és mindkét szeme körül fekete monokli sötétlett. Harry rég nézett ilyen közelről az arcába, és megdöbbentette a mély szomorúság, amit a sötét szempárban látott. 

   - Megyünk - bólintott - Persze, hogy megyünk. 

*

A gyerekek csak futva tudtak lépést tartani a szüntelenül jobbra-balra tekintgető Hagriddal. Mikor a kunyhó közelébe értek, Harryék automatikusan az ajtó felé vették az irányt, Hagrid ellenben egyenesen továbbsietett az erdő széle felé. Ott magához vette az egyik fa tövének támasztott nyílpuskát,  majd, látva, hogy Harryek lemaradtak, hátrafordult. 

   - Arra megyünk - mondta, és bozontos üstökével az erdő felé intett. 

   - A Tiltott Rengetegbe? - rémüldözött Hermione. 

   - Igen... No gyertek gyorsan, észre ne vegyenek minket! 

 Harry és Hermione néma pillantást váltottak, aztán követték a vadőrt. Hagrid vagy tíz lépéssel előttük csörtetett a zöldes fényben játszó fák között, karján a keresztbe támasztott nyílpuskával. Harry és Hermione  futólépésben tudták csak utolérni.

   - Minek a nyílpuska, Hagrid? - kérdezte Harry.

   - Csak óvatosságból hoztam el - felelte vállvonogatva a vadőr.

*

Az erdő mélye felé haladva egyre nehezebbé vált az előrejutás az ösvényen. A sűrűn növő fák alatt itt már alkonyati sötétség honolt. A tisztás, ahova Hagrid a thesztrálokat hívta, már régen elhagyták, de Harryt csak akkor fogta el a nyugtalanság, amikor a vadőr lekanyarodott az ösvényről, és a fák között utat törve megcélozta az erdő legsötétebb részét. 

   - Hagrid! - szólt, miközben átverekedte magát egy szedresen, ami fölött a vadőr könnyen átlépett. - Hova megyünk? 

  Igen élénken emlékezett még rá, mi történt vele legutóbb, mikor letért a többé - kevésbé biztonságos erdei ösvényről. 

   - Már nem vagyunk messze - felelte kitérően Hagrid. - Gyertek, gyertek... és maradjatok szorosan mögöttem. 

    Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. A tüskés bokrok - amelyeken Hagrid úgy csörtetett át, mint más a pókhálón - alaposan megtépázták Harry és Hermione talárját, mi több, a gyerekek nem egyszer annyira bele gabalyodtak a növényzetbe, hogy csak hosszas munkával tudták kiszabadítani magukat. Az erdőnek ezen a részén már olyan sötét volt, hogy az összevissza karcolt Harry sokszor csak alaktalan fekete foltnak látta az előtte haladó Hagridot. A tompa csendben a legapróbb zaj is félelmetes volt. Ha megroppant egy gally  vagy megzörrent az avar, Harry rögtön támadót sejtett a sötétben. Azt is furcsának, sőt vészjóslónak találta, hogy hosszú útjuk során még egyetlen erdőlakóval se találkoztak. 

   - Nagy baj lenne, ha világítanánk a pálcánkkal, Hagrid? - kérdezte Hermione. 

   - Nem, dehogy - felelte suttogva a vadőr. - Sőt...

 Hirtelen megállt, és Harryék felé fordult. Hermione ezt nem vette észre, úgyhogy teljes lendülettel nekiment, s ha Harry nem kapja el, hanyatt esett volna. 

   - Jobb lesz, ha megállunk egy percre - folytatta Hagrid -, és elmondok egy-két dolgot, mielőtt odaérünk. 

   - Legfőbb ideje - zihálta Hermione, s miután Harry talpra állította, mindketten elsuttogtak egy lumost.   Pálcáik végéből apró lángocska gyulladt, s a fény rávetült a vadőr szorongó-szomorú arcára. 

   - Nohát... - dörmögte Hagrid. - Szóval... az a helyzet... 

  Nagy levegőt vett.

   - Az a helyzet, hogy engem bármelyik nap lapátra tehetnek. - bökte ki. 

 Harry és Hermione egymásra néztek, majd ismét a föléjük tornyosuló Hagridra emelték pillantásukat. 

   - De hát, ha eddig nem küldtek el... - próbált ellenkezni Hermione. - Miből gondolod, hogy... 

   - Umbridge azt hiszi, én dugta be azt a fúrkászt a szobájába. 

   - És nem te voltál? - vágta rá a kérdést Harry.

   - Persze, hogy nem! - fortyant fel Hagrid. -De ha felbukkan valahol egy varázslény, Umbridge rögtöm engem gyanúsít! Mióta csak megérkeztem, keresi az alkalmat, kiakolbólíthasson. Szívesen maradnék, de ha nem lenne... Szóval ha nem lenne az a dolog, amiről beszélni akarok, inkább most rögtön lelépnék. Nem akaron, hogy az egész iskola előtt rúgjon ki, mint Trelawneyt. 

  Harry és Hermione tiltakozni akartak, de Hagrid hatalmas keze egyetlen mozdulatával elhallgattatta őket. 

   - Azért nem dől össze a világ, ha elmegyek. Legalább tudok majd segíteni Dumbledore-nak meg a Rendnek. Ti meg megkapjátok Suette- Polltsot... Ő majd szépen felkészít titeket a vizsgára... 

  Hangja megremegett és elcsuklott. 

   - Miattam ne aggódjatok... - tette hozzá sietve, mikor Hermione megakarta simogatni a karját. Zekéje zsebéből előhúzott egy hatalmas, pöttyös zsebkendőt, és megtörölte vele a szemét. - Nem mondanám el ezt nektek, de muszáj. Ha elmegyek... szóval nem léphetek le úgy... úgy, hogy senki nem tud róla... mert... szóval a segítségetek kérem. Meg Ronét is.

   - Segítünk, persze! - vágta rá Harry - Mit kell tennünk? 

 Hagrid nagyot szipogott, és szótlanúl megveregette Harry vállát, aki nekiesett a legközelebbi fának. 

   - Tudtam , hogy számíthatok rátok - dörmögte bele Hagrid a zsebkendőjébe. - Sose... felejtem el... nektek... Na gyertek... már nem vagyunk messze... vigyázzatok, szúrós bokor...

 További negyedórás gyaloglás következett. Harry már épp megakarta kérdezni, mennyire van még az a " nem messze ", mikor Hagrid hirtelen felemelte a kezét, és megállt. 

   - Csendesen! - suttogta. - Ne csapjunk zajt. 

 Nesztelenül osonva továbbhaladtak, és kisvártatva felbukkant előttük egy jókora - majd nem Hagrid magasságú - elsimított felszínű földhányás. Harry hatalmas állít odúját sejtette benne. A domb körül tövestük kicsavart fák hevertek; gyökereik és ágaik barikát módjára körítették a földhányást. Megálltak az egyik vízszintes fatörzs mellett. 

   - Alszik - suttogta a vadőr. 

  A levegőt betöltő tompa, ritmikus fújtatás valóban egy hatalma tüdő zajának tűnt. Harry ránézett Hermionére;  a lány tátott szájjal, falfehéren meredt a földhányásra. 

   - Hagrid... - Hermione megszeppent hangja alig hallatszott a lény robajló szuszogása mellett. - Ki ez? 

  Harry elcsodálkozott a kérdésen. Neki az volt a nyelve hegyén, hogy: " Mi ez? " 

  Hermione kezében remegni kezdett a varázspálca. 

   - Hagrid, azt mondtad... azt mondtad, egy se akart eljönni! 

  Harry a vadőrre nézett - aztán belehasított a felismerés, és rémült nyögéssel a földhányás felé kapta a tekintetét.

  Az föl-le mozgott a szuszogás ritmusára... mivel nem földhányás volt, hanem egy domború hát...